3. fejezet

Alex

-         Amanda, vidd ki innen! – Utasítom őt, miközben Zalánt gyorsan rendbe teszem – apám küldött téged, te féreg? – Megvillantja hatalmas agyarait.

-         Ki más? – Kibontja szárnyait, és követi a többi is – el kell vinnünk hozzá – hörgi hangosan, fröcsög a nyála – add át!

-         Azt már nem! – Amanda felkapja Zalánt, kiengedi hófehér szárnyait, legyint vele egyet, és már is kitör az épületből.

-         Nagyszerű, most már megmutathatom, hogy ki is vagyok – mélyet harapok az ajkamba, kicsordul a vér belőle.

Minden erőmmel a stigmámba összpontosítok: érzem, hogy egyre forróbb és forróbb lesz. A sötétség kezd szétáradni a testemben: készen állok a harcra.

-         Meggyilkollak te mocsok – két oldalt megindul egy árnyhorda , de én gyorsabb vagyok. Rácsapok a földre, sötét az aura, ami kijön a felszín alól, előrántom Asmodian kardját, és megpróbálom előidézni a szárnyaimat. Ezer éve nem csináltam ilyet, de most meg kell próbálnom. A fenébe is, nem sikerül!

Itt az első démon, levágom a szárnyát, belecsapódik a falba, a másikat gyomron döföm, amitől hevesen el kezd vérezni. Hallom, ahogy szitkozódik, majd lerántom a fegyveremről.

-         Nem sikerül a szárnyaidat megidézni? – Önfeledten veri a mellkasát, majd megindul felém – készülj!

Időben kapcsolok, oldalra kivétem az ugrást, megpróbálom megsebezni, de a kardom, még csak nem is sebzi meg.

-         Fekete pajzs van rajta – lehunyom a szemem: megpróbálom előhívni apám pecsétjének az egyikét – érzem, hogy a düh, a árnyangyalok lelke összpontosul a sziromban: az elmém elborul, a pólóm leszakad akkora erőt fejtek ki!

-         Mire készülsz? – újabb rohamra készül, de én megint gyorsabb vagyok, átvillanok a háta mögé, ráugrok a hátára, gugoló pozícióban vagyok rajta, magasra tartom a fegyverem, elsuttogom az ős isten imáját: Árnyangyalok lelke, térjetek egy helyre, segítsek nekem, hogy legyőzhessem ellen felem!

A kard éle vérvörösen izzik: sikerült a mágia!

-         itt a vége – egy hatalmas lendülettel a hátába döföm a kardomat, amitől még jobban begerjed, és vadul elkezd rángatózni. Akár, hogy próbálom megtartani az egyensúlyom, ledob magáról, és a földre vetődöm.

-         Azt hitted ennyi elég, a hatalmas árnysereg vezérének meggyilkolására? –most már nem csak az írisze fekete, hanem az egész szemgolyója – tegyünk pontot a mulattság végére – feltartja, mint két kezét, hatalmas, fekete szárnyai a port verik, miközben csapkodnak, sötét, spirális aura kering a tenyerében: egy tiltott varázslatra készül – véged!  - elhajítja a gömböt, én pedig meg próbálok moccanni, de nem tudok, a lábamat egy béklyóval oda kötözte, amíg nem figyeltem.

Hiába próbálom vágni a karddal sehogy nem vagyok képes elvágni, már csak pillanatok kérdése és tényleg kinyír!

Utolsó esélyként a pengét magam elé tartom, tompítani próbálom a csapást!

-         Hiányoztam? – Amanda az, egy fény áriával felturbózott pajzsot emelt elém – most pedig, Escalus nevében, sötét lélek, saját fegyvered fog téged elpusztítani – a sötét gömböt visszaveri a bukott angyalra.

-         Egyszer úgy is beteljesül a prófécia – Utolsó erejével kiáltozza az alvilág egyik démona - egyszer meg kell halnia!

Vakító a hófehér fény, ami a sötét gömböt megtisztította: fogalmam sincs, hogy csinálta, de időben érkezett!

A többi sötét teremtény, menekülni próbál, kibontják szárnyaikat, testük velejéig romlott lett.

-         Hagyd, egy pillanat az egész – Feláll Amanda, keresztbe fonja karját a magasban, lehunyja a szemét, minden erejét a két tenyere közé összpontosítja,  egy fény lándzsa jelenik meg egyszerre: ketté osztja, az egyik a föld alá küldi ujjával, a másikat egyből a démon szárnyaira utasítja, amit le vág, majd a szívébe állítja - meg is lennénk  - egy erős mozdulattal kirántja belőle a fegyverét: az egész vérben lucsok!

-         A másik, elmenekül – Mutatok jobbra, amire ő is oda összpontosít: a másik kard hirtelen ugrik elő a földből, és határozottan szeli ketté a másik árnyangyalt. Nem csak a testét, de a beleit is kettévágta. Ahogy elnézem, elég sokat gyakorol egymagában, hogy ennyire jól tudjon célozni – szép munka volt!

-         Tudom – fújja ki a levegőt, majd vet rá megy pillantást. Az arca tiszta korom, de a szárnyai még mindig fehérek maradtak: Isten tökéletes teremtménye – mutasd magad. Biztos megsérültél, letérdel mellém, felsegít, a falnak támaszt. majd a tenyereit, a hasamhoz, majd a karomhoz emeli: a fény, amit rá összpontosít, meleg és bizsergető. A sebeim kezdenek összehúzódni, a bőröm az adott területen megtisztul, ahol Escalus szent fénye éri.

-         Azt hiszem, van még egy hely – megfordítom a hátam, ő pedig már automatikusan tartja oda kezét – sikerült? - Nem válaszol, de még mindig érzem a bizsergést –mondd már, mi van!

-         Nem lehet, hogy amíg nem figyeltél, akkor valami történt? – szembe fordulok vele, mire még elkomorodottabban kezd el rám tekinteni – számításaim szerint, egy tiltott mágiával ellátott pecsétet helyeztek el a testeden – aggódva végig simít a hátamon, majd hirtelen visszahúzza a kezét – erről beszéltem. Nem érhetek hozzá, mert én fény angyal vagyok, te meg árny, ebből eredően én nem törhetem meg, de valaki képes rá.

-         Nem számít, Zalán biztonságban van? – Felsegít a földről, majd megtámaszt, hogy biztosan meg tudjak állni a lábamon – ugye nem esett baja?

Nemet int.

-         Amennyire csak átvizsgáltam, nem látta rajta semmi olyat, ami démoni eredetű lenne – mondja végül beismerően – de mennünk kell, nem bukhatunk le!

Bólintok.

Átkarolom a vállát, ismét szélesre tárja a szárnyait, és már itt sem vagyunk.

A széllel elszállunk.

                                                          

                                                               ***

-         Kimerültnek látszik – suttogom halkan. Amanda mellettem ül, a széken, Zalán az ágyán fekszik, egy vizes törölköző van a fejére rakva. Pár óra alatt felment a láza.

-         Biztos, hogy az. Nem volt egy könnyű menet a mai este, de végződhetett volna sokkal, de sokkal rosszabbul! – megszorítja a kezem, én pedig egy gyenge mosolyt küldök neki bátorításképpen – rendben lesz!

-         Mitől verejtékezik? Mi történik?

-         Szedd le róla a takarót, és a pólót, valamit meg kell néznem – teljesítem a kérést, lerántom a takarót róla, majd a pólót.

-         Ez, ez nem lehet igaz, ilyen hamar? Miért?  - Amanda a szája elé teszi az egyik kezét, megremeg az idegességtől – a második szirom is kinyílt! Hozz egy kendőt, el kell állítani a vérzését – Még mindig mereven áll, nem mozdul - siess! – Nehezen, de erőt vesz magán, és megindul, addig én is végig tapogatom magam: én is vérzem. Rajtam is egy pecséttel több lett, a második fekete rózsaszirom is megjelent, pont ott, ahol neki.

-         Meghoztam – letörli a vért róla, majd rólam – ez feketén izzik, megmérgezték a jelet!

-         Csókold meg, Amanda! Csak egy Escalus – féle angyal tudja meggyógyítani – kérlelem.

-         Tévedsz. Örököltem egy könyvet, amiben mindenre van megoldás. Csak egy démon tudja elvenni a mérgezett angyal fájdalmait! Neked kell megcsókolnod, Alex!

-         Ez egészen biztos? Működni fog?

-         Fogalmam sincs! Volt tizennyolc évünk, hogy felkészüljünk, most mégis tehetetlenek vagyunk!

-         Ha, az kell, akkor megteszem – finoman megcsókolom Zalánt. Érzem, ahogy a méreg a testéből, az enyémbe áramlik. Maró, görcsös érzést okoz, az izmaim megfeszülnek tőle.

-         Sikerült, a szirom tisztul! – ujjong Amanda, kicsit megkönnyebbült – a te testedből pedig kifog tisztulni, hisz, ami ránk ártalmas, az rátok nézve teljesen ártalmatlan! Viszont jobb, ha tudod, hogy megpróbáltam pár emlékét kitörölni! De nem voltam képes mindre, mert a pecsét egy bizonyos ponton már megakadályoz!

-         Ezek szerint tényleg hozzátok tartozik… - csalódottan simítok végig az arcán. Látszólag már a láza is lejjebb ment. Nem vacog, nem izzad, és a levegőt is sokkal könnyebben veszi.

Elkezdődött.

A második szirom, a következő fokozat: az átalakulás része. Hamarosan olyan dolgokra lesz képes, amire halandók, és mi, démonok sem vagyunk. Ő az egyetlen.

Ő az, akitől mindenki félni fog.

Ő az.

2. fejezet

Zalán

Drága fürdő, már úgy hiányoztál nekem!

A kádba állok, megnyitom a vizet, kellően felmelegítem, mert az élvezetnek adni kell!

Csak éppen, hogy felcsavartam, de olyan érzés kering a testemben, mintha millió kis tűvel döfködnének: csak ez ezerszer rosszabb.

Lehajtom a fájdalomtól a fejem, mélyeket lélegzem. A látvány viszont elborzaszt.

Vér, vér folyik a lefolyóba. Azonnal elzárom a vizet, majd óvatosan kikászálódom a kádból, és a hatalmas, falon lévő tükörben nézem a szegycsontom: egy fehér, szirom alakú valamit ábrázolhat, így első ránézésre.

Még percekig nézem a tükörképem, amíg meg nem pillantom a hátamat: tele van piros foltokkal, kaparás nyomai ülepednek rajta. Némelyik már vérezhetett is, mivel apró kis sebek vannak rajta.

Nem értem mi van velem –lehunyom a szemem, és leülök a kád peremére, mélyeket lélegzem. Egyszerűen elviselhetetlen a fájdalom, ami a mellkasomban és a hátamban van!

-         Kész vagy?  - felriadok a hangra. Óvatosan megszárítkozom, felöltözöm és csodák – csodájára úgy festek, mint akinek nincs semmi baja!

-         Hogy ne lennék – Alex már türelmetlenül áll az ajtófélfának támaszkodva – én nem te vagyok!

-         Tudom – mondja halkan, majd átölel az erős karjaival – azt hittem, hogy valami történt veled.

-         De, hogy is – kicsit megsimítom a hátát, majd kibontakozom az öleléséből – minden rendben van, csak megfájdult a fejem – na bumm, lehet, hogy el kéne mondanom, hogy amúgy az egész testem fáj, meg, hogy valami furcsa dolog van a testemen. De nem gond, Zalán, mint minden mást, megold egy csepp hazugsággal!

-         De, valaki bulit emlegetett? – Erre már ő is nyugodtabban néz rám, amolyan: Istenem, de imádlak szemmel.

-         Mi az, hogy? – Kiált Amanda egy folyosóval távolabb – ma nagyon -  nagyon mulatni fogunk, ne is kételkedj ebben!

Nincs mit tenni!

A buli az buli.

-         Nekem még el kell intéznem valamit – megszorítom bátorítóan Alex vállát, végül a szobám fele megyek.

Kulccsal belülről zárom az ajtót, nem akarom, hogy bejöjjön most bárki is. Túl bizarr, túl fura, és nagyon ijesztő a látvány.

Levetem a pólóm, a tükörben pedig elképedve nézem a szirom alakú kis jelet: fehéren izzik.

Már nem fáj annyira, a vérzés is elállt, de még mindig nem értem, hogy ez mi.

Talán valami betegség? Vagy egy bőr hiba, amit megboldogult édesanyámtól örököltem?

Fogalmam sincs.

Inkább valami kenőcs után kotorászok a fiókban, ami enyhíti a hátamon lévő hevesen szúró fájdalmat.

-         Azt hiszem meg vagyok  - motyogom magamban, végül pedig mindent visszateszek a helyére.

Készen állok a mai bulira, de előtte még vásárolni akarok, sok – sok ruhát, sütit, és kínait: nyami, kínai! A kedvencem!

                                                      ***

-         Ezt is megakarod venni? – Alex nagyot sóhajt, majd előveszi a hitelkártyáját – tudom, hogy megígértem, hogy mindent megveszek ma neked, amit csak akarsz, de már dél óta itt vagyunk. Nekünk összesen van három csomag ruhánk, neked meg a két kezedben alig férnek el a zacskók!

-         Ma van a szülinapom, még hozzá a…

-         Várj, ki ne mondd! Elég volt útközben hallgatnunk, hogy ’ felnőtt lettem, felnőtt lettem’! – egy csúfondáros mosolyt küldök neki, amitől még jobban elkezd nevetni – ez az utolsó ruha, amit ma veszünk!

-         Legyen – ugyan bosszankodva, de mégis elégedetten egyezek bele, mert végül is mindent megkaptam, amit akartam, vagy csak sokkal tovább néztem, mint az átlag dolgok – de kínait még muszáj estére venni!

Így nem csoda, hogy a következő állomásunk az Árkádban, a Ruyi Asian Kínai gyorsétterem.

-         Ezt estére meg is tartjuk! Jól fog jönni, ha a piát valaminek fel kell szívnia – mondja Amanda, miközben az épület főbejáratánál távozunk – igazán nagy buli lesz a ma este! Találtam egy olyan helyet, ahol még nem voltam!

-         Igazán? – Kicsit ugyan hitetlenül néz Alex, Amandára, de végül nincs semmi ellenvetése, mint általában.

A legtöbb esetben ő kimarad az ilyen szórakozásból, nem szeret sok emberrel lenni egy helyen, és nem igazán kedveli a rányomulós csajokat sem.

         4 órával később…

-         Nem akarunk inni előtte valamit? – Kicsit átkarolom magam a szórakozó hely főbejárata előtt: augusztus vége van, kezd hűvös lenni.

-         Ne aggódj, bent annyit iszol, amennyit csak akarsz!

Kicsit szemügyre veszem az épületet: neonfények borítják a nevét, a környéken pedig mindenhol korombeli srácok – lányok tipegnek a hideg elől a meleg épületbe.

-         Biztos jó ötlet ide jönni?  - próbálja Alex túlkiabálni a bentről kiszűrődő zenét, de nem igazán sikerül neki  - Nem kéne…

-         Ugyan, csak érezd jól magad – nyugtatom meg – neked nem kell innod, ha nem akarsz!

Végül a biztonsági őrnek felmutatjuk a személyinket, és betesszük a lábunkat a diszkóba. A levegő fülledt, színes fények villognak ide oda: kell egy kis idő, amíg megszokom. A táncparkettől jobbra van egy kis elválasztó rész, pontosan nem tudom, mi van rá írva, de biztosra veszem, hogy az ilyen V.I.P tagoknak a helye.

Az emberek hol összefonódva lassúznak, vagy szétszéledve ropják a magukét, nem törődve azzal, hogy kit löknek fel, vagy taposnak meg!

-         Mire várunk? – Amanda türelmetlenül feszeng mellettem, de mit is mondhatnék, én is nagyon izgulok, hogy milyenre fog sikeredni az este – gyerünk táncolni!

-         De előtte igyunk – és, amire ezt ki mondom már Alex forgatja is a szemét, összetett karokkal – el felejtettem, hogy még józan vagyok!

Sietősen beállunk a bárpulthoz, persze Alex van elől, hisz ő fizet mindent, mert a mai nap, csak az enyém!

-         kettő vodka narancs, és egy somersby lesz – oda löki a pénzt a csinos kiszolgáló lánynak, aki szemmel láthatólag Alex testét fürkészi, elég kihívóan, hogy tudjam: már az ágyába is kívánta!

Húzóra isszuk meg Amandával, Alex csak kortyolja az italát, mintha olyan forró lenne, pedig a hűtőből vették elő!

Órák óta táncolunk, nem érzem a lábaim, fáj mindenem. De, az a kellemes fájdalom, ami a testben ilyenkor endorfint szabadít fel!

-         Leülök egy kicsit – kiabálom Amanda és Alex fülébe, majd valami közeli helyet keresek, ahol leülhetek.

Azt hiszem kicsit sok volt a vodka – egyik pillanatban émelygek, aztán mintha kutya bajom sem lenne.

Már éppen indulni készülök, amikor egy hozzám hasonló srác ül le mellém: hosszabb a haja, oldalt fel van nyírva, a nadrág feszül a vádliján, a bokáján pedig fel van tűrve a nadrágjának szára.

-         Te meg ki vagy? – szórakozottan bököm meg a vállát, amire egy kacér mosolyt kapok – még nem is láttalak az este.

-         Az lehet, nem rég érkeztem – elégedettséget látok az arcán, amolyan beképzelt, kis ficsúr – de már most unom ezt az egészet! Nem is tudom, hogy miért jöttem ide, amikor a V.I.P zónában a helyem – az ölébe engedi a kezét, majd folytatja: - gyere, megmutatom neked!

-         Nem is tudom – próbálok ellenkezni, de a lábam ellent mondd, hirtelen felállni készülök, de nem tudom miért.

Egy pillanatra éles fájdalom nyíllal a szirom alakú valamibe: az égető érzéshez tudnám hasonlítani, mintha perzselné a bőrömet.

Végül megragadja a karom, és magával húz, valahova, méterekkel odébb, ahol Alex és Amanda van.

-         De, szólnom kéne a barátaimnak – egy utolsó ellenpróbát indítok, hátha sikerül megfékeznem őt, és magamat is.

-         Ne aggódj, már szóltam nekik – egy pillanatra ismét megnyugszom, de aztán eszembe jut, hogy nem szólhatott nekik, mivel nem ismeri őket, ha csak nem látta, hogy velük vagyok.

Bepötyög valamit az ajtó mellett lévő kis gépbe, majd az halkan kinyílik. Alig tíz ember van itt, mindegyiknek a karján valami kis tetoválás. Fogalmam sincs, hogy mi az, de baromi jól néz ki!

Helyet foglalunk egy bőrkanapén, majd két fiatal, csinos, kicsit hivalkodó pincérnőcske hoz nekünk italt.

-         Egészségedre – koccintunk, majd egyből meghúzom a pezsgőt – te aztán nem szórakozol – neveti el magát.

-         Én? Sose!

-         Na, és egy ilyen korú srác, mint te, mit keres egy ilyen, erotikus helyen? – megnyalja száját finoman, alig bírom levenni róla a szemem, annyira morbid!

-         Nincsenek szüleim, csak két barátom, ma vagyok tizennyolc éves, és azt gondoltam, hogy miért ne? Nem veszíthetek semmit – látszólag nagyon helyeseli, amiket mondok, de én viszont egyre jobban émelygek. Kicsit oldalra tekintek, hogy figyelni tudjam Amandát és Alexet, de az üveg nem enged tovább, annál, ami belül van.

Akkor már a belső terepet próbálom felderíteni: a velünk szemben lévő, egyszemélyes fotelban, két srác eszeveszettül smárol, míg tőlük jobbra a pincérnők kacérkodnak egymással, és a pult mögött dolgozó srác, pedig egy ideje már bámul minket, legalább is engem biztos.

-         Ideje lényegre térni – a fejemet visszafordítja az ismeretlen srác, majd ismét hozzám intézi a mondandóját: - megmutassam, hogy mi az élet?

Köpni - nyelni nem tudok a kérdéstől.

Egyre jobban forog a világ körülöttem: már csak kis foszlányokat látok, elhomályosodó képek vannak előttem, amik egy cseppet sem hasonlítanak egy ember képéhez.

-         Én, én – kezei a combomon kúsznak fel, majd óvatosan, a pólón keresztül a hasamon siklik feljebb és feljebb, majd megáll a pólóm szegélyénél.

-         Ne légy beszari - elégedetten zihálja a fülembe, a hangja kezd ijesztő, már – már megszállott lenni.

-         Nem is tudom, mit kéne mondanom – zavartan fordítanám el fejem, de az állam megragadja, és nem engedi el – lehet, indulnom kellene!

-         Nem kell sehova menned – lerántja a póló szegélyét ott, ahol pontosan a szirom van – te vagy az! – Hatalmas mosolyra húzza az ajkát, én egy hatalmasat nyelek a félelemtől. Félre lököm a kezét, majd igyekszem minél messzebb kerülni tőle.

-         Ne menj! – elmélyült, egy cseppet sem emberi hangon kiált utánam – utána! – adja ki az ukázt, de kinek, vagy kiknek?

Hátra pillantok, és látom, hogy, akik eddig elmélyülten tevékenykedtek, most valami egészen szörnyűségen mennek át: a testük kezd hollófekete lenni, a tekintetük elborult, a karjukon koromfekete érhálózat vonul végig: talán álmodom?

Vagy valami tettek az italomba?

A fájdalom is egyre élesebb, ahogy közelednek felém: - rád vártunk évezredek óta – mondja az egyik elfajzott valami – nem menekülj tőlünk – folytatja a másik.

Már majdnem a kilincset érem, de egyszer csak az üveg berobban: sikongatás, rettegés színtere lett a szórakozó hely.

Talán Alexet hallom, meg Amandát, de nem vagyok benne egészen biztos: kezd minden homályos lenni.

Túl a nagy a füst, azt hiszem valami kigyulladhatott.

-         Zalán? – még hallom, hogy valaki szólongat, de már nem tudok megmozdulni.

Csak sötétséget látok: azt hiszem elájultam.

Még ugyan hallom, hogy hörögnek azok a valamik, de nem tudom figyelni őket.

Meghaltam volna?

1, fejezet

Alex

-         Hali, Amanda – kiabál Zalán az asztalnál ülve – nem tudtam, hogy ilyen korán érkezel – kicsit csípősen hangzik a szájából, de még ez sem tudja Amanda mosolyát letörölni a képéről.

-         Ma van a – gyorsan a szájára tapasztom a kezem.

-         Csss! Még ne – leszereli a kezemet a szájáról, aztán egy pillanatra felcsillan a szemében a düh. A tipikus most ’ megmondom a magamét’ szöveg.

-         Nyugi, Alex! Túlreagálod! Tudtok, hogy el fog jönni ez a nap is egyszer! Őszintén szólva, én már számoltam vissza fele az éveket!

-         Tudom, csak nehéz elhinni, hogy tényleg…. felnőtt!

-         Tudom – a vállamra a helyezi a kezét, majd a fülemhez hajol. Még ilyenkor is pipiskednie kell, annyira alacsony – megjelentek rajta a stigmák?

Nemet intek.

-         Akkor rajtam is megjelent volna a fekete Asmodian rózsa egyik jele – félre húzom a szegycsontomnál a pólót, hogy megmutassam a nagy semmit – látod? Még semmi nincs!

-         Akkor jó! Ma szórakozni fogunk, hisz felnőtt a kis barátunk!

Elégedetten mosolygok rá!

Talán könnyebb lennem elhinni, hogy ez is csak egy átlagos nap: felkelünk, étkezünk, majd valami idióta programot kitalálunk és elütjük az időt.

De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy hamarosan mindenre emlékezni fog. A születésére, az anyjára, az apjára, és arra a pillanatra, amikor megpecsételték az életet.

Az amnéziája véget ér, amint Escalus rózsájának a hat szirma megjelenik a testén. Eközben rajtam is meg fog jelenni Asmodian hat pecsétje, ami annyit jelent, hogy az életünk onnantól kezdve össze lesz kötve!

-         Nem jöttök? – Kérdi Zalán, miközben a kávéját fixírozza – kihűl minden – jegyzi meg végül csendesen.

Végül pedig helyet foglalunk az asztalnál. Az érettségitől kezdve mindenről beszéltünk, amiről csak tudtunk. De a legfontosabbról nem: az életéről.

Pedig szüksége lenne pár tanácsra, szeretetre, hogy ne akkor kelljen szembe néznie a zord igazsággal, hogy kész, az élete ennyi volt! És, hogy velem mi lesz? Belesem merek gondolni.

Annyit tudok atyámtól, hogy küldetésem van, és Zalán pedig a kellékem hozzá.

Ő nem tudja, hogy ki vagyok én, ki Amanda. Azzal sincs tisztában, hogy ő maga kicsoda.

-         Nagyon elbambultál Alex – szólít meg Amanda, Zalán pedig kicsit feszülten vizslatja az arcom – minden oké?

-         Persze – iszom egy kortyot. Szörnyen kaparja valami a torkom, vagy csak lehet, hogy nem akarok megszólalni, és valami frappáns megoldást keresek, hogy ne kelljen beszélnem.

-         Na, mind egy, elmentem tusolni  - azzal Zalán el is ment, és már csak ketten maradtunk az asztalnál.

A nagynénje most elutazott a gyerekkori barátnőjével, Rozi nénivel. A lakás hihetetlenül szép, és nem is büdös, mint a legtöbb idősek által lakott lakás. Ugyan cicomás, de kellemes a hangulata. Mindenhol angyalkás szobrok vannak: biztosra veszem, hogy ő is egy volt közülük – lehunyom a szemem.

-         Nézd – szólal meg Amanda – nem lesz egyszerű dolgunk! Tudom, hogy nehéz, de meg kell értened, hogy ennek meg kell történnie! A prófécia a születésétől kezdve beteljesült. Hogy viszont mi fog történni velünk? Arról nekünk, halandó angyaloknak fogalmunk sincs! De azt tudom, hogy amíg te mellette vagy, nem kell félnie – próbál mosolyogni, de látom rajta, hogy ő is annyira izgul, mint én. Elvégre a tizennyolc éves ma Zalán, az első szint ma veszi kezdetét – nem volt ma furcsa?

-         Ami azt illeti, de, vagyis inkább álmodott. Velem. Azt mondta, hogy fekete szárnyaim voltak. Biztosra veszem, hogy a folyamat elkezdődött!

-         Istenkém, istenkém, ez annyira…

-         Rémes?

-         Nem! Izgalmas!  - gyorsan hátra pillant, majd vissza – ami rá vár az…

-         Mind egy – zárom le a beszélgetést, mert a fene sem akarja, hogy folytassuk azt, ami hamarosan bekövetkezik. A sorsunk megpecsételődött, amikor anyánk méhébe kerültünk, és onnan az Árnyangyalok – Völgyébe. Legalább is csak én.

Amanda tudomásom szerint tisztán Escalus leszármazottja.

-         Túl sokáig készülődik – ráérősen felállok az asztaltól, majd a fürdő fele haladok, de egy pillanatra térde rogyok a fájdalomtól.

Hangosan felszisszenek.

-         Alex! – hallom, ahogy Amanda félre rúgja a széket, majd ide rohan hozzám, és lerángatja a pólóm: tiszta vér.

-         Édes istenem…

-         Mi az? Vérzik? Mondd már!

-         A jel.

Összeszedem minden erőm, és az előszobában lévő tükörnél szemügyre veszem magam: Asmodian rózsájának első szirma megjelent a szegycsontomnál.

Hatalmasat nyelek.

Már nem is a fájdalom irányít, nem attól könnyezek, hanem a gondolattól, hogy elkezdődött, amit árnyangyal életem végig ki akartam húzni.

-         Csak higgadtan – Amanda az oldalam cirógatja, miközben mélyeket lélegzem.

Látom, hogy a tekintetem kezd elborulni, kék tekintetem inkább feketévé változik, és a testemen fekete érhálózat kezd el kirajzolódni – mondtam, nyugodj meg – végül pedig a lány pofonja térít észhez – menj, vegyél fel valamit, addig én feltakarítom a vért, amit itt hagytál!

Egyet értek vele.

Felszaladok a lépcsőn, csak úgy trappolnak a lépteim a padlón, annyira sietek. Még egyszer megnézem magam a szobában lévő tükörnél: ugyan nem vérzik, de lilán izzik a pecsét helye.

Megrázom a fejem és inkább arra kezdet összpontosítani, hogy ne tudjon róla tudomást.

Tényleg eljött ez a nap is.

A prófécia első szakasza beteljesedett, méghozzá röpke tizennyolc év alatt. Mindig is készültem lelkileg a beszélgetésre, mindig is elakartam mondani neki, hogy mire számítson, de nem volt elég bátorságom a szemébe mondani, hogy az életed innentől kezdve maga lesz a káosz. Én… én nem voltam képes megtenni.

Mert féltem.

Hiába felnőtt, fogalma sincs arról, hogy milyen démonok is várnak rá a kinti világban, milyen eszelős lényekkel kell felvennie a harcot, és, hogy mi a legfőbb feladata: igen, azt hiszem ez lesz a legnehezebb az egészben. Elmondani, hogy mit kell tennie, ha itt az idő.